Reggel 10 körül, érkezés Tbiliszibe. A hostelt félig ösztönösen, félig a Lonely Planetes térképem segítségével találom meg. Kicsit meglepődve az eldugottságon, de belépek és a No Shoes feliratra reagálva hámozom is le a túrabakancsot. Majd alvás. Első két éjszakára foglaltam szállást, úgy emlékszem 20 larit (~2300 Ft) fizettem éjszakánként reggelivel együtt. Persze ez a legolcsóbb megoldás a képen látható 16 matracos szobába.
A hostelekben csalódtam, sokat. Nem olyan emberek vettek körül a legutóbbi alkalmakkor akikre számítottam. Sokan zárkózottan voltak, köszönni se köszöntek. A Why Not?-ban (marketing van) viszont visszatért a hitem, lett egy kis családom, sose unatkoztam és jól esett csak sörözni az erkélyen sokszor a többi utazóval és hallgatni a különböző sztorikat, ötleteket.
Miután felkeltem, egy román sráccal mentünk el ebédelni, aki egy konferenciára tartott. A rend kedvéért khachapurit kértem. Az én definícióm szerint puha sajtos pizza, sajt rajta, sajt benne. Persze annyira nem kapkodták el a kiszolgálást, hogy ebédpartneremnek (aki Örményországba utazott tovább) le kellett mondania a második fogást.
A városnézési kísérletem 2 órában kimerült, mivel csak bevetettem magam az utcák közé és rá is jöttem, hogy nem feltétlen jó irányba haladok, de az átkelés lehetetlen volt. Ugyanis itt a zebra nem szent, a lámpa se, sőt igazából paraszt gyalogos mit képzel az úttesten úgy egyáltalán. Azért sikerült bekeveredni a belvárosba, de inkább visszamentem a hostelbe egy idő után. Fáradtan se türelem, se semmi.
Gondoltam alszok, ennek az lett a vége, hogy az erkélyen sörözéskor megismert emberek elvittek egy a hostelban lakó pakisztáni festő kiállítására. Ott maradtunk még utána a bárban, ahol megpróbáltam életem első talpas cigijét elszívni (sikertelenül) de végül a pultos fiú megkínált a sajátjából, mikor megkérdeztem hogy árulnak-e cigit.
/A képekre nem feltétlen nevezetességeket és szép részeket válogatok/
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése